20. rész:És ha nem akarom?

Egész éjszaka járkáltam a városban. Reggelre, mikorra az első napsugarak feljöttek és az arcomra hullottak, haza mentem.Tudom, hogy Tyler figyelt egész végig, éreztem valahonnan. Belépek az intézetbe és egyenesen Tylerhez megyek. 
 - Nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre, hogy követsz!!!
 - Oh...Én csak akartam tudni, hogy biztonságban vagy-e. Féltelek Klary.
 - Mitől? Megtudom védeni magamat néhány útonállótól!(Ekkora már azt hiszem ordítottam neki. Szeretem, nem veszi észre, hogy mennyire szeretem.)
 - Klary én aggódtam csak.
 - Ne haragudj, hogy kiabáltam. Csak annyira rossz, hogy még egyedül sem lehetek a gondolataimmal. Még szerencse, hogy az enyémeket nem tudod mindig olvasni.
 - Pedig szeretném.
 - Nem szép dolog mások fejében járkálni tudod?
 - Tudom.
Elkomorodott a tekintete. Ilyenkor a szívem szakad meg, nem akarom így látni őt. Azt akarom , hogy boldog legyen. 
 - Gyere ide és ölelj meg, kérlek.(És mosolygok rá mintha mi sem történt volna. Ő meg vissza mosolyog rám, és a szívem kalapál, olyan eszeveszettül mintha egy motor lenne.)Na megyek és anyámat megnézem.
 - Rendben ha valami van hívj.Most az egyszer nem foglak követni.
 - Köszönöm. És egy puszit nyomtam a szájára. 
Amikor bementem ott feküdt, mintha nem is élne. De mégis csak nagyon mélyen alszik. Odamentem meg fogtam a kezét.És ismét egy látomás vette kezdetét. 
 - Kicsim, figyelj rám most kérlek.Ahhoz , hogy felébredjek az kell, hogy te akard. Teljes szívedből kell akarnod. Az életünk össze van kötve ha te meghalsz én is meghalok. És ha én meghalok te is meghalsz. Csak akkor fog a kötelék megszakadni ha felébredek. És csak akkor fogok felébredni ha te azt akarod.
A látomásnak vége szakadt, úgy éreztem, hogy a föld meghajlik alattam, és a lábaim cserben hagynak. Már majdnem elestem amikor elkapott Heléna.
 - Jól vagy? Úgy nézel ki mintha szellemet láttál volna.
 - Jól vagyok köszönöm. Nem kell segítség, boldogulok magamtól.
Helénának nem mondhatom el a látomást. a megtudná akkor esetleg az életemre törne, tegyük fel ha még mindig gonosz. És őszintén megvallva még nem bízom meg benne annyira, hogy elmondjam ezt neki. Tyler meg megijedne és felakarná ébreszteni. És én nem tudom, hogy ezt akarom-e, márpedig csak úgy ébred fel ha én azt akarom teljes szívemből. Hugó, neki fogom elmondani , másnak nem lehet.

19. A felismerés!! :(

A menedék helyen tértem magamhoz, amikor kinyitottam a szemem akkor az első akit megláttam nem más volt mint az én lovagom Tyler. Minden alkalommal mikor nincs mellettem hiányzik és úgy érzem nem vagyok nélküle teljes. Mintha az egyik felem ő lenne. Szeretem! Jobban mint bármi mást a világon. 
- Mennyi időt aludtam?
- Helo! Na mizu? (Imádom amikor ezt mondja, senki nem tudja úgy mondani mint ő. Átlagban mindig makacs és nem mutassa ki az érzéseit. De ebben három szóban benne van a teljes szíve.)
-Helo. 
-Három teljes napot aludtál Kincsem. Már igen csak kezdtem idegeskedni érted.
-Jól vagyok. Úr Isten anya hol van?
- Egy szobában van egy ágyra fektettük. Mi történt a víz alatt?
Elmeséltem neki, hogy mi történt és nem tudott mit mondani. Valamilyen féle képpen működött anyám és köztem a telepátia. De nem tudom, hogy hogyan.
- Oda akarok menni hozza, szeretném látni. Nem tért magához?
- Nem. De te még nem tudsz járni. Pihenj!
- Nem lehet kitudja mi baja van?
- És akkor? Ezért tönkre kell tedd magad? Te nem gondolsz rám, és azokra akik téged szeretnek?
-De gondolok Ty de nem érted meg, hogy milyen ez nekem.
- De megértem de ez akkor sincs rendben. Nem hagyom, hogy az életed tedd kockára.
-De ha egyszer muszálj?
- Akkor sem!
Egész nap ott voltam az ágyban, a karjaiban. Sokszor elaludtam a karjaiban és éreztem magamon a tekintetét ahogyan szemmel tart engem. Perzseli a bőröm a tekintete. Estére kifáradt ő is és elaludt, kilopóztam mellőle és megkerestem anyámat. Megbénultam nem tudtam mit mondjak. Láttam magamat 15 évvel idősebb kiadásban. Hatalmasan hasonlítunk egymásra. Csak leereszkedtem egy székre és figyeltem őt. Már órák óta ott lehettem mert a hold is feljőtt és Ty is felébredt. Riadt volt az ábrázata amikor belépett hozzánk.
-Azt hittem valami bajod eset!
-Nincs semmibaj, csak nem tudok nyugodni. Miért hagyott magamra annyi éven keresztül. Eddig miért nem foglalkozott velem? Szükségem van-e eggyáltalán rá? Mit tegyek?
-Szeretlek! És én melletted leszek amíg csak élek.
-De te örökké élsz! Én ellenben veled törékeny vagyok és múlandó az életem!
-Ne gondolj erre!
-S ha megöregszem? És ráncos leszek?
-Akkor is szeretni foglak!
- S ha mégse? Vagy eggyáltalán kitudja, hogy meddig élek? Te akkor is szép leszel, nem öregszel! De én igen.
És ezzel felálltam a székről kimentem az intézetből és elkezdtem rohanni. Nem tudom merre tartok, nem tudom, hogy hová megyek és hogy miért de nem bírok itt lenne. Elveszítem őt, nem fog szeretni, újra fog vágyni és megún engem. Abba pedig én belehalok.!